Jugoszlávia azonban nem bizonyult tartós államalakulatnak. A délszláv állam feldarabolódásának okaiként a történészek külső és belső jelenségeket egyaránt megneveznek. Külső tényezőként -egyben előzményként- kell megemlítenünk a bipoláris világrend megszűnését; a hidegháború alatt ugyanis a két világháború győztes nagyhatalmainak érdekében állt az egységes Jugoszlávia fennállása, mely biztosította az erőegyensúlyt a térségben. Azonban már az 1980-as években megfigyelhető volt a bipoláris világrend hanyatlása, s ez leértékelte Jugoszláviát a Nyugat szemében, a Szovjetunió számára pedig másodlagossá vált saját problémái és a Nyugattal való kapcsolat újraértékelése mellett. Jugoszlávia felbomlásának belső okai is voltak; köztudott, hogy a Balkán, s főleg a volt délszláv állam területe etnikailag mennyire heterogén. Jugoszlávia belső határai az 1930-as évektől kezdve sohasem fedték a nemzeti-etnikai határokat, s ez állandó nemzeti ellentéteket szült, ráadásul az ország gazdaságilag sem volt egységesen fejlett: a szlovén és horvát területek gazdasága erősebb volt a délebbi szerb, montenegrói, koszovói illetve bosnyák területekénél. Elsősorban az előbbi kettő nemzet számára mutatkozott a renacionalizáció és az európaizálódás lehetséges útnak a jövő felé. Az európaizálódás folyamata már az 1980-as évek második felében megfigyelhető volt; 1988 májusában az Európai Közösséggel fenntartott kapcsolatok is magasabb szintre emelkedtek. A szlovének és a horvátok egyre lazább kapcsolatot akartak a jugoszláv állammal. Velük szemben azonban a déli államok ragaszkodtak az egységes föderációhoz, elsősorban Macedónia és Montenegró, melyeket a szétválás esetén a periferizálódás és a kisállami státusba való lesüllyedés fenyegetett. A szerbek is ragaszkodtak a föderációhoz, mivel ez biztosította számukra a szerb nemzet állami egységét.
Mindemellett az ország az 1970-es évektől gazdasági válsággal küszködött, mely a kormányzat rossz gazdaságpolitikájából fakadt; hatalmas mennyiségű nyugati tőkét kölcsönöztek, mellyel az exportból kívántak nagyobb profitot szerezni. Amikor azonban Nyugaton gazdasági recesszió jelentkezett, a jugoszláv export komoly akadályba ütközött, s ez súlyosbította az adósságot. Bizonyos társadalmi csoportok a kommunista párton belül érdekeltté váltak a nyugati gazdaságban, ezért egyre jobban támogatták a neoliberalizmust. Ez magával hozott további társadalmi problémákat, melyek az egyes térségekben más és máshogyan mutatkoztak meg; 1981-ben, Koszovóban tüntetés tört ki, mellyel a helyiek teljes köztársasági státust és Albániával való egyesülést követeltek. Részben e társadalmi és ideológiai problémák hatására erősödött meg 1889-90-ben az etatizmus és a nagyszerb nacionalizmus.

Előzmény

Válasz

A délszláv háború előzményei

A II. világháború után létrejövő, Joszip Broz Tito által vezetett Jugoszláv Demokratikus Szövetség hat tagköztársaságból (Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Bosznia és Hercegovina, Macedónia, Montenegró) és kettő autonóm tartományból (Vojvodina, avagy a Vajdaság és Koszovó) állt. (Utóbbi kettő Szerbia területén belül található, s az ott élőket korlátozott autonóm jogokkal illették meg.). 1963. április 7-én az ország új nevet kapott; Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság lett, Tito pedig haláláig elnök. Ebben az államban minden tagköztársaságnak és tartománynak megvolt a saját alkotmánya, parlamentje, köztársasági elnöke és miniszterelnöke. A legnagyobb hatalommal Tito mint a jugoszláv állam elnöke rendelkezett, de rajta kívül voltak még egyéb magas hivatalok is (szövetségi elnök, szövetségi parlament, és persze a kommunista párt vezetői az egyes tagköztársaságokban és tartományokban).

A nemzetileg heterogén államban már az 1990-es évek előtt voltak etnikai problémák, elnyomások, melyeknek csúcsa az 1970-71-es Horvát Tavaszban mutatkozott meg; Zágrábban fiatalok tüntetéseket tartottak, melyekkel szélesebb szabadságjogokat és nagyobb horvát autonómiát akartak elérni. A tüntetéseket a kormány elnyomta, a vezetőket pedig bebörtönözte, azonban a horvátok akciója mégsem volt teljesen sikertelen, mivel 1974-ben új alkotmányt adtak ki, mely szélesebb jogokat biztosított a tagköztársaságoknak és tartományoknak.

Válasz

A meglévő konfliktusra rátett egy lapáttal a nagyhatalmi politika; miután 1878-ban az Osztrák-Magyar Monarchia okkupálta, majd 1908 októberében annektálta Bosznia-Hercegovinát, egyesekben felmerült a trialista állam gondolata, mely alapján a harmadik "oldalt" a Monarchia szlávjai adták volna. Ennek megvalósítása azonban sértette volna Szerbia területi érdekeit. 1914. június 28-án a Szarajevóba látogató Habsburg trónörököst, Ferenc Ferdinándot Gavrilo Princip szerb nacionalista meggyilkolta. Bár az első világháborúnak nem ez volt a fő kiváltó oka, olyan láncreakciót indított el, mely a háborút végképp elkerülhetetlenné tette; 1914. július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. Szerbia azonban a vártnál komolyabb ellenfélnek bizonyult; csak német, bolgár és török segítséggel tudták visszaszorítani a szerbeket, akik aztán később egyesítették erejüket a szövetségesekkel, s a győztes oldalon fejezték be a háborút.

A háború után a Balkán térképe ismét módosult; az addigi politikai és gazdasági kapcsolatok megváltoztak. Szerbia már korábban igényt tartott egy egységes, a délszlávokat magába tömörítő államra; 1918. december 1-jén megalakult a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, mely a mai Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Macedónia, Szlovénia és Horvátország területét foglalta magába. Az etnikailag, vallásilag és gazdaságilag heterogén állam egy egységes királyság volt, melyben az újonnan kialakított körzeteket központilag irányították. (Persze ez nem mindenkinek tetszett: a horvátok az egész egyesítési folyamatot elölről akarták kezdeni). 1929. január 6-án I. Sándor eltörölte az alkotmányt és személyi diktatúrát vezetett be, egyúttal átnevezte az államot Jugoszláv Királysággá. Az új rezsim azonban nem orvosolta a belső ellentéteket, különösen a horvátok és szerbek között. A Jugoszláv Királyság sorsát a második világháború pecsételte meg: 1941 áprilisában a tengelyhatalmak megszállták az országot, és részekre felosztották. Bár a szövetségesek továbbra is elismerték a királyt törvényes uralkodónak, a háború alatt a tényleges hatalom a partizánok kezébe került, élükön Joszip Broz Titóval.

Előzmény

Válasz

A férjem ott szolgált...védték hazánkat az esetleges bajtól..ezt majd töröld ki!!!Veszprém Városért Aranyérdemérmet kaptak a munkájukért 5 fő,ő az egyik volt és még nem volt akkor 30 éves sem .

Válasz

Bevezető...

Az Európa hátsó udvarának számító Balkán a történelem során nem egyszer vonta magára a kontinens lakóinak aggódó figyelmét. Az oszmán birodalom terjeszkedése idején például - a Magyar Királysággal együtt - Európa elővédjeként küzdött, az első v.h. előtt itt kialakult feszültségek miatt meg egyenesen az "Európa puskaporos hordója" nevet érdemelte ki.

Különösen nagy hangsúlyt kell fektetnünk a vallási kontrasztokra, ugyanis a Balkánon a nemzetek egymással való viszonyában a vallás igen komoly szerepet játszott. A Balkán területén élő három legnagyobb csoport; az ortodox szerbek, a katolikus horvátok, valamint a muszlim bosnyákok voltak (meg kell jegyeznünk, hogy a bosnyákok esetében a nemzeti hovatartozásnál sokkal fontosabb volt az iszlám közösséghez való kötődés). Ezen csoportok a XIX. században mind saját nemzetállamot akartak létrehozni úgy, hogy azok homogének legyenek etnikailag és vallásilag egyaránt. Csakhogy a Balkán államai még az ottomán uralom előtt sem voltak ilyen értelemben egységesek. Ráadásul az idők során az egyes államok határai ide-oda tolódtak, s a XIX. században a nacionalisták a saját hazájukat annak legnagyobb területi kiterjedésében akarták újra látni, ami újabb konfliktusokhoz vezetett: az etnikai és vallási homogenitás igénye többhelyütt erőszakos integrációt, asszimilációt eredményezett.

A Balkán népei között dúló háborúkban gyakran a nagyhatalmak is érintettek voltak: az 1912-13-as első Balkán-háborúban a Balkán-szövetség (Szerbia, Montenegró, Bulgária, Görögország) harcolt az Oszmán Birodalom ellen. Oroszország a pánszlávizmus jegyében Szerbiát támogatta a törökökkel szemben, míg Nagy-Britannia, Németország, az Osztrák-Magyar Monarchia valamint Olaszország az Oszmán Birodalom területi integritásának megőrzésében volt érdekelt. Az első Balkán-háborút lezáró londoni egyezmény értelmében létrejött a független Albánia, a területek egy részét pedig (pl.: Macedóniát, a Szandzsákot) felosztották a szerbek, a bolgárok és a görögök között.
Csakhogy ezzel a területi rendezéssel többen elégedetlenek voltak (Szerbia, Görögország, Románia), s 1913 júniusában háborút indítottak Bulgária ellen, mely háborúban a törökök ismét részt vettek, ezúttal azonban a szerbek, románok és görögök oldalán. Ez volt a második Balkán-háború, melyet a bukaresti egyezmény zárt le 1913-ban. A dokumentummal ismét átrajzolták a Balkán térképét; Bulgáriától elvették Macedóniát és Trákiát, és újraosztották a győztesek között. A Balkán területi problémái azonban ezzel korántsem oldódtak meg.

Válasz